Hirtelen, mint egy pillantás, zúgott vakító villanás. Fekete robajjal ránk szakadt sötét-türkizkék áradat. Barna füstfelhő gomolygott, parázsló masszává változott. Robbanó szilánk, szőrcsomó, megolvadt óramutató. Akadt szövet az ágakon. Ólomeső sem oltalom. Gombából hulló zivatar, mindent szétbomlaszt, összemar. Mindenki futna, de nem lehet. Mozaikokká tör képeket elemi, őrült robbanás: Pusztító atommaghasadás. Elpusztul minden, ami él. Az anyag energiává tér. De hova tűnik, mi emberi? Hol vannak Isten kegyei? Szétesek én is, és létemet visszahozni már nem lehet. Térjetek észre már! Térjetek észre már, emberek!
