volt valaha egy együttes, a parancsolat nevű, volt mögötte árnyékírva valami sötét derű. a jelszó egzisztencia hát az pedig már soha, így csak rúghatom a port, nem minden dalom nulla? nem méltó zenének, hívjuk bármi másnak, nem én változtam meg a körülmények darálnak. ami volt elmúlt visszavonhatatlanul, nem illik képbe a táj, érzem még ahogy fáj! a kórral járhat talán, de az sajnos nyomor, minden összeomlott, s beázott az ódon por lövöldözzek vakon? százszor próbáltam már, az energia elvész mégis, bezárt az álomgyár. feloszlott a banda, a költészet még tartja, mikor lesz búcsúkoncert, tudják úgyis: soha! úgy vagyok kivágva mint a macskát szarni, eszem faszom megáll, picit bagatell a bácsi. az ismerős bárka túl a horizonton... mint eddig és ezután úgyis kiírom!
