Mikor Árpádházi királyaink pihentek a Balaton partján, Szívük megnyugodott, s elfeledték a koronás napok zaját. Szép partján a tónak, hol a víz táncolt a fényben, Lábukat fürdették, mintha maga a nyár lenne a királynéjük. István király, a bölcs, elmerengve nézte a tájat, Hol az ég és a víz összeér, ott talált békét a lelkének. A víz szelíd hullámai meséltek neki régmúlt csatákról, S ő mosolygott, hisz tudta, országa erős és boldog. Szent László, a lovagkirály, vígan úszott a habokban, Karjával szelte a tavat, mint harcban a levegőt. Vitézei követték, nevetve és versenyezve, Ki lesz a leggyorsabb, ki ér a túlsó partra előbb. Könyves Kálmán, a tudós, könyvét letéve élvezte a napot, A Balaton szigetein nyugalmat talált, távol a palotától. A víz zúgása elringatta gondolatait, új ötletek születtek, Szépsége és csendje inspirálta a nagy tudású királyt. Álmos herceg, az ifjú, kavicsokat dobált a vízbe, Körök a felszínen, mint a történelem hullámai, Minden dobás új kezdetet jelölt, új remények záloga, S ő álmokkal telve tekintett a jövőbe, mit ő ír majd tovább. A Balaton tükre visszaverte a nyár forró sugarait, Árpádházi királyaink ott pihentek, s elfeledték a gondokat, Tudták, hogy bármily nehéz is a korona súlya, A Balaton örök, s nyugalmat hoz mindenkinek, aki partjainál időz.
