Bár ébren minden percünk azt sugallja, hogy messze még, hogy messze még, szendergő szellemünk borzongva hallja, mint dallamot, mint vers-zenét, a tompán lüktető, földmélyi hangot, hogy jaj nekünk, hogy jaj nekünk, valaki húzza a lélekharangot, hogy véget ért az életünk, s nem ébreszt többé tömény fűszerével sem föld, sem fű, sem víz szaga, s nincs és nem is lesz már, csak örök éjjel, csak éjszaka, csak éjszaka.
