A havas éjben egyedül, pőrén, világtalan tapintva fagyos falakat, jégpáncél feszül a vizek tükrén, holt lehelet dermeszti jeges hajamat. Szemembe hasít a szikrázó holdvilág, lábamnak nyomán véres a hó. Sötét ablakokon virít a jégvirág, átsuhan felettem a deres csillaghajó. Üvöltő sírással nyögnek a fenyvesek, őrjöngő szelek tépik a világot. Tornyosulnak felettem rémísztő fellegek, csapkodják hátamhoz a szeges korbácsot. Jeges tengerek tajtékos hulláma sötét sziklákat ostromol csapkodva. Csillámló cseppek millió fullánkja bőrömet szántva fúródik arcomba. Álmosan parázslik a kandalló melege, a vörös árnyék csorog a falakról. A lángok játéka tájképet festene, riadva ébredek dermesztő álmomból. A kertek alatt még megbújik a nyár, az ősz is csupán megverte kolompját. Még ezután nyílik csak az őszi bazár, az erdő is most húzza vörös palástját. Felkapja a szél, úszik az ökörnyál, a fecskék is még csak gyűlnek a dróton. A veranda asztalán bőséges gyümölcstál, tüzes árnyalatok a juharfa lombon. Ősszel a tájék, nekem, szebb mint nyáron, szemet kápráztat a színek kavalkádja. Csörög a kukorica, csöve csüng a száron, bújik a bogár a faháncs oltalmába. Érik a bor a napos lankákon, bőg a szarvas, násztáncát járja. Hosszú a vonatfütty a szurkos talpfákon, imádom az őszt, hisz nincsen párja. Még élvezem a természet alkonya játékát, de lidérces álmom szemem előtt lebeg. Látom a távolban az elmúlás árnyékát, míg életem órája kíméletlen ketyeg.
