Azt gondolod, hogy most minden oly nehéz, nem leled önmagad, s körülötted, mi eddig értelmet adott, az most elvész, káosz, miben létezel, a miértekre választ sehol nem lelsz. Könnycseppekbe oltott fájdalom tükröződik az arcodon. Szavakba önteni oly nehéz, belülről mi éget, szenvedés. Talán a kínzó múlt hagyatéka, mi most a jelened megrontója. Lám, még a szerelem sem volt elég, tovatűnt, kihűlt a szenvedély. Meggyászolod mindazt, mi egykor voltatok és még lehettetek volna, ha valahol azon az úton egymást el nem veszítettétek volna. Megőrzöd, mi szép volt, lelked egyik része, hadd legyél újra önmagad egésze. Talán csak az élet keverte úgy a lapokat, hogy a boldogság kettőtöknek csak múló ábránd maradt. Most még nehéz elhinni, de majd eljön az a nap, mikor napfény köszönti fénylő mosolyodat, megcsodálja Ég felé kitárt karodat, boldogságban lejtett önfeledt táncodat.
