Úgy ülünk itt egymás mellett, mint két néma idegen. Te nem mozdulsz, én is várok, kuporgunk a perceken. Nincsen sírás, nincsen bánat, minden sóhaj bennrekedt, belül maradt a kiáltás, szavunk a csend foglya lett. Felejtsük el, ami késő, s tudjuk: úgyis egyre megy. Csomagoljuk óaranyba a megőrzött kincseket. (Pete Margit verse)
0/500