Mintha mézzel kenegetnék lelkem, messze száll minden gyötrelmem. Csak nevetek és nevetek önfeledten. Míg a porban csúszok, mászok, majd kéz a kézben polkát járok, egymásra nézünk, csak nevetünk és nevetünk, azután egy kék lufit is üldözőbe veszünk. Légy hát üdvözölve gyermeki lényem, merre jártál már nem is kérdem, nagy ajándék vagy énnékem. Lubickolok gondtalan egykori létem emlékében. Megállok egy percre, magamba nézek. Lám, hogy elkényeztet az élet. Ó, Te szerencse lánya, mi körül vesz, szemek ragyogása, gyönyör teli kacagás, karok szívet melengető ölelésre tárva. Ez mind az enyém itt a Mostban, a Boldogság megélése a pillanatban, ez lészen hát a Nagy jutalmam.
