Mi mindig valamire vagy valakire várunk. Várunk a legközelebbi hosszabb szünetre. A búcsúra, ünnepre, szüretre. A hétvégére, majd a péntekre. Egy nyugalmas, teljes kis életre. Shorsfordulóra, évfordulóra, nyári szünetre. Várunk az orvosra, gyógyszerre, ügyvédre, szobára, készpénzre. Órára, csomagra, levélre is várunk. Várunk, hogy mikor jön értünk a párunk. Sokszor reggeltől estig csak várunk. Néha még arra is várunk, hogy várjunk. Várunk, hogy találkozhassunk elhunyt szeretteinkkel, vagy visszajöjjön hozzánk a párunk. Várunk, hogy régi szerelmünk ránk nézzen újra, és letagadja, hogy mindenre ráunt. Várunk. Várunk egy csendes kis nyugdíjas életre. Hány évünk van még a nyugdíjig, kérkedve? Várunk a magányra, várunk a bulira. Várunk a buszra és várunk a trolira. Mire várunk? Ha majd nyirkos indák vesznek körül, sárban tocsog meztelen lábunk. Akkor is csak várunk? Várunk a feltámadásra, várunk egy misztikus világra? A reinkarnálódásra is várunk? Várjuk, hogy meddig tart álmunk? Várjuk, hogy jönnek-e a csodás lények, s az alagút végén feltűnnek-e a fények?
