Így vesztem össze saját magammal a Poet-on /Várady Endre verse/

Egy nap ijedten vettem észre épp a Poéton legelészve, visszavonták egy figyelőmet. Már csak nyolcvanketten figyelnek! Első körben sokkot kaptam. Ki volt az? Hebegtem-habogtam. Végül rájöttem, csak én lehettem, hisz még magamat is megfigyeltem. Ennyire nem lehetek mazohista, magamnak szenvedést okozva megtagadom hódolatom magamtól, s figyelmem és tekintetem leveszem magamról. Innentől valami megszakadt bennem, nyílt seb takarta érzékeny lelkem. Innentől mindenre képes vagyok. Nem köszönök és nem is fogok. Tán még a szívet is magamtól elveszem? Egyáltalán hogy lehetek ily szívtelen? Ekkortól kezdődtek a bajok, martam magam, mint a nagyok. Tán még bejövök álnéven, és szidom a verseim serényen? Felidéztem, hogy mostanában rosszat ír rólam egy poéttársam. Valami Shkizo ötven. Folyton ócsárol engem. De ha nem is állapotomra, lehetne tekintettel legalább koromra. Jaj, miket is beszélek! Ő is én vagyok, és kérek majd tanácsokat orvosomtól, hogy szabaduljak meg önmagamtól. Azóta, ha kijön egy gyengébb versem, káröröm csillan meg a szememben. Elromlott végleg a viszony. Magam és köztem bizony iszony ütötte fel a fejét. Már nem is látom az elejét. A végén majd lopok saját magamtól rímeket, sorokat, gondolatot, és onnantól nem lesz megállás, nem lesz lejjebb, és a magam epigonja leszek legfeljebb. Nem leszek más magamnak, csak egy kicsi én! Lesz nálam rosszabb a Földtekén? Majd szólok a moderátoroknak, hogy essenek menten saját torkomnak! Tiltsák le versem s összes keservem! A főmoderátor se kegyelmezzen! Talán, talán így kezdődhetett az iszony. Önellenszenvvé így fejlődhetett a viszony. Egyre kevesebb időt töltök magammal, egyre többször válunk el haraggal. ha még szóba állnék magammal, megkérdezném tőlem: Mi a fenének kellett összevesznem vélem?