Alig tisztelt Horger Tóni, soraim, mit fogok róni, önnek jönnek. Fura sokk lehet az mára, hogy a lakhelyeink bár a sírok, írok. Nyilván tudja, megírtam a nem kis afférunknak ama setét hetét. Korábban azt hitte talán, ön a líra dicső falán irály király, ám a remek versem óta, önről gúnnyal szól a nóta: „Agya ragya!” Professzor úr, ön mára már csupán megszánandó szamár; iát kiá’t nép, ki nincs még fedve hanttal, meghallva a Horger Antal nevet, nevet. Hibás ebben bár a danám, hazudnék, ha azt mondanám, szánom- bánom. Öntől lettem majdnem nulla, s lett ön gyalázásom hulla- -dékán dékán. Mindegy most már, megbocsátok, s árkot, mely volt egykor átok, betem- -etem.
