Furdal a kérdés, hogy e földi lét mikor hagyja el sanyarú rejtekét? Mikor hagyja magára tudatom a testem, ne kelljen, ha eljő, kétségbe esnem! Mikor zuhan majd az égbolt a fejemre, hogy az Úr a lelkem trónja mellé emelje? Mikor jön el az utolsó pillanat, alkonyat lesz-e, vagy éppen pirkadat? Megéltem én már mindent ez életben, megjártam szinteket testben és lélekben. Vergődtem porban, nyálkás ingoványban, eszméltem tudatra selymes nyoszolyában. Megugatták árnyam külvárosi ebek, fúródtak tenyerembe kovácsoltvas szegek. Az ördögnek a lelkem zálogba adtam, magam ellen olykor nagy téteket raktam. Így, amikor nyertem már alul is maradtam, de, hogy fájt a szívem, mindig is tagadtam. Tudnom kell végül meddig szól a jegyem, hogy erre az életre éppen elég legyen. Ne kelljen hozzá pótjegyet váltani, ne kelljen a végén az égbe kiáltani! Hallja meg a Teremtő suttogó szavam, mikor maga mellé kéretem magam!
