Évek múlva, miután újra béke lesz, az anyák visszatérnek a térre, a gyerekek nélkül. Mert a gyerekek nem gyerekek többé: nagyok, és máshol nagyok. A tér kihalt lesz, bár látszólag minden épp: ugyanott lesz a csúszda, a hinta, a csap csak épp a csend lesz elviselhetetlen. de ez sem lesz igaz, mert minden elviselhető. Az anyák félénken mosolyognak egymásra, hiszen már semmi nem köti össze őket. Hova üljenek? Mit kezdhetnének egymással, ha nem kell kétpercenként felugrani, hogy add vissza, köpd ki, katonadolog. Homorú pocakkal, tétova léptekkel indulnak egymás felé. Hogy lehet, hogy meg sem öregedtek? Hogy nem lettek a saját anyáik, nem fakult ki a hajuk, nem roppant meg a csontjuk, foguk ép, és húsuk épp olyan laza, mint a szülés után, és már így is marad. Hogy lehet, hogy nem öregedtek, miközben már a gyerekeikben is annyiszor látták felderengeni a nagyszülők legrosszabb vonásait és a saját jövőjük. Maradnak. Hiába mehetnének bárhová: a padra ülnek, és előveszik a fényképeket. Csend lesz. És felidézik a boldog időket, és boldogok lesznek újra.
