Kétezer elején városunkba jött a híres költő. A Glób Színházban - - kultúra ünnepére felállított ideiglenes felépítményben - elevenedtek meg a huszadik század vallomásai. Voltunk vagy harmincan, és neki, aki a Vigadóban és a világ egyetemein tartott előadásokat, talán derogálhatott a fakaliba. De a meghitt hely, a művész hangulata elsodort minket. Elvitt Pápua Új-Gíneába, itt a költő - az amerikai hadsereg katonája - önkéntesként harcolt a fasizmus ellen, hol a dzsungelben élő bennszülöttek Hitler portréját viselték ágyékkötőnek. Hisz volt belőle elég... Kilencvennégy év tapasztalat, szenvedély fiatal feleség állt mögötte. Párizs pora, a kalandok. Elkövette erényeit, hibáit, mint előtte ezer és ezer emberi lélek. A diktatúrákat nem szívelte, úgy tűnt, hazáját elhagyja végleg. De visszatért, itt van, és hála az égnek, Vijjont szaval zoknitlan lábbal, keringést javító praktikával. Haja lobogva szétáll, robban, bár szél semmi sincs a fabarakkban. A huszadik század lóg néhány tincsén, pulzáló vénáin, sorsbilincsén. Aztán kijelenti nyugodtan, határozottan, hogy nincs kultúra e város "falában". Talán igaza van, de mégis itt vagyunk. Húszan, harmincan dedikáltatunk. Ide nem is férnénk be többen. Kicsi a hely, de az emberek lelkes örömben ünnepelnek. Itt kuporgunk anyámmal, - a kényelmetlen, bár párnás székeken - ki már szintén halott úgy, mint a költő. Akkor is örökké visszafénylő az a kétórás, nagyszerű pillanat.
