Tárul a shík, és nyílik az alföld, puszta-teátrum körbefog. Tapsolva zörrennek zörgő levelek. Eget, teret tágítanak vadul szálló fellegek. Az előadás még tart, de ha véget ér, sok néma emlék elkísér. Peregnek a homokszemek, görbítenek időt, teret, gerinc-hajlatot. Néha úgy érzem, szél vagyok. Visszafújok majd önmagamba. Alattam hullámzik szét a róna: az eljátszódott színpadok. Ablakomra nézve - már csak dér és kék fagyok rajzolnak virágot a rétnek. Fenntart a lét, s a messzeségnek visszhangja elvisz, visszahoz.
