Emlékszem az aranyló korra - F. I. Tyutcsev

Emlékszem az aranyló korra, emlékszem e szívnek kedves tájra. Ketten voltunk; jött az alkony óra, lent árnyban zúgott a Duna árja. A dombon várrom állt fehér, a völgyre nézett kőszeme. Álltál ott, te ifjú tündér, a mohás kőfalnak dőlve. Érintette gyermeklábad az ősi omlott köveket; habozva búcsúzott a Nap a dombtól, vártól és tetőled. Szelíd szél meg nem unva ruhád fodrán játszadozott; vadalmafa virágokat ifjú válladra hullajtott. Távolba meredtél gondtalan, az ég peremén a fény fakult; a nap kialudt; míg hangosan a víz sötét partok közt dalolt. A naplementét nézegetted, arcod önfeledten derült; s az élet illanó édessége árnyként átsuhant felettünk.