Volt egyszer egy csésze, benne keserű reggel, hab rajzolt rá szívet, fakó ígérettel. Kortyoltam lassan, és megláttam benne arcom, de nem azt, mit vártam, csak a kopott maszkom. Az út nem kérdezte, hogy hova akarok érni, csak vitt tovább, és megtanított néha elveszni, mert minden cél csupán egy pillanatnyi állomás, de az út maga az élet: öröm és bukás. Mesékbe bújtunk, hogy így könnyebb legyen élni, mások történetében tanultunk meg félni, de én kiléptem onnan, ahol minden kész volt, és ott maradt a csend, ahol a magány rám szólt. Harcolok némán, nem zászlókért, nem másért, hogy ne adjam el magam egy olcsó igazságért, mert a tömeg hívogat, mint lassú, szürke kórság, kiszolgálni vágyait: a legnagyobb rabság. A csésze kiürül, a hab rég eltűnt róla, nem maradok itt többé senkinek adósa! Mert az utamnak, mit járok, újra meg újra: magány az ára, de szabadság a jutalma.
