Kavicsok a parton, megfakult kövek, élüket vesztett ezernyi emlék. Hullámok görgette régi pillanatok, ócska felvonáshoz sok kopott kellék. A sodró áradat ragadta magával, húzta a mélybe múltam képeit. Fiókom mélyén fénytelen fotók, alig hallom már az idő fáradt lépteit. Suttogás lett az éles zsivajból, a feledés szelével eltűnt a tavasz. A nyarak illata oly gyorsan elillant, a vontatott őszből is már csak egy arasz. És eljön a tél a fagyos szelekkel, deres hajamra fúj jeges szilánkot. Csak még egy sóhaj, egy utolsó csók, és itt hagyom végleg e csodás világot.
0/500