Anyám mesélte, hogy a nagy háború idején marhavagonokban települtek át a Felvidékről az Alföldre. Négyéves volt akkor. Útközben egyszer csak feltűnt egy ellenséges repülő és lőni kezdett. A szerelvény megállt. Utasai gyorsan leszálltak, vasúti kocsik alá feküdtek, mondván, hogy így kevesebb sérült lesz, mert védettebb hely. Ezt tették: anyám, szülei és húga is. Majd sűrűn kilőtt gépfegyversorozatok dördültek el, azonban, "véletlenül" egyik sem talált. Nem voltak sebesültek. Máskor légiriadó okozott pánikot. Szirénák üvöltése közben érte el a család pincelejárati fedezékét, de anyám kisgyermek lévén, közben elejtette babáját és visszaszaladt az udvarra. Alacsonyan süvítve gépek szálltak át felette. Nem hallatszottak lövések. Így megírhattam e versemet. Nem mindig kell egy emlékműhöz tégla és habarcs.
