Képregényhősnek lehet-e mélysége, vagy abban rejlik az igazi szépsége, hogy instant csodás testű és izomagyú, megkeresése egyszerű, hang alapú. Két dimenzióban telik az életük, az emberek bármikor rongyá nézhetik, emészthető gombóccá is gyúrhatók, részenként a végtelenségig nyújthatók. De most szűkös területük már megunták, főleg miután uruktól azt megtudták: lehet türemkedni az érző világba – a határőrzésnek teljes a hiánya. Több szálon kinyújtva mohó nyirkos csápjuk, magzati stádiumban csökevény szárnyuk, de csak akkor jönnek, ha szólítva vannak, engedve a hívó,parancsoló hangnak. Otthonuk ami mélység nélküli terület, mint valami savas, égető vegyület, perzseli, bontja az értelem csíráját, eltemetve az értelmezés hulláját. Sajnos túl sok itt a megvakult, ösztönös, mikor a támadás mértéke többszörös. Rengeteg fronton állunk immár vesztésre – szigorúan,csoportban jönnek, egységbe. Habár előttünk fátyolos szem takaró, noha semmi sem annyira felkavaró, mint mikor saját hívásunkra érkeznek, és a mártírjaink sorban elvéreznek. Sík föld lakói – a pokolba veletek! Harcolok majd ellenetek, és elesek. Visszaüt valamikor az átkom rátok, ezért talán elenyészik a hazátok.
0/500