Nem, ez még korai volt... Nem szabadott volna e verset megmutatni - elhozni ide, mindenki elé, és hitelét ily csúfan elmúlatni. Csak csacska-kacska rímek és a mondatok - félkészek - fekszenek mindenfelé, szerte a virtuális térben. E vers még hiányos, csak én vagyok teljesen készen. Na, már most, mit kezdjek én veled, te széllelbélelt, felesleges kis holmi? Nem fogok már mulatni rajtad és veled, nem fog glóriát vonni fejem fölé kétes hírneved. Lehettél volna nagyívű műremek, páratlanul csodás, tökéletes, kerek. Helyette lettél ily furcsa, félszeg és hibás, jelentéktelen, volt-jobb-is alkotás. Volnál is jobb, tudom, ha egy friss hajnalon, félig öntudatlan, álmosan, hadarva, nem szültelek volna meg magamnak, magamba`. Talán, ha újraírnám, szerkeszteném, nem lenne ilyen vadóc szegény. És ha ő is úgy akarja, rosszkedvünk elzavarva - ketten talán -, érhetnénk valamit a versek színpadán. De míg magamban morfondírozok, hogy mondjam meg neki, mit ő is tudott. Hogy mondjam meg neki, hogy újraírnám azt a pár sort, mit rontottam vers címszó alatt. Egyszer csak, hallom ám, hogy felszisszen szegény, elhaló hangon, mint egy bús regény. És elküld engem, akarva, nem akarva egy versmentesebb, melegebb éghajlatra.
