73. Szonett

LXXIII. Szonett Eljött életem azon évszaka, hogy fámon csak pár sárga levél lóg, s a hidegtől reszket minden ága, rajtuk csend, hol egykor madárdal szólt. Alkonyat vagyok, - napszakot nézve, ki nyugat felé elhalványodik, és belehal az éj sötétjébe, mely végül örök pihenésre hív. Bennem tűz nem lobog - már csak parázs, ifjúságom hamvain az hever, Halálos ágy, hol végső percre vár, s elhamvad az, mi egykor éltette. tán szerelmed felém – már erősebb. Hogy láthatod, azt – elveszítheted.