A határozott, markáns, erős "a". Így indul létünk sok-sok mondata. A hit, az élet, a halál, a kétkedés. Sok "a"-val, "az"-zal - reménykedés. És az és kistestvére az "es", soroljuk, hogy épp mikor mi lesz. Mi biztos, és mit hoz a tagadás? Ha "á" felcsendül, minden tény vitás. Tudattalan - nemcsak mozdulat, de mélyről törő egybetűs szavak: Gúnyos cöcögés a "cé", meghökkent, kifújtatott "há" és "pé" köré rakódik a freudi indulat. Rémült, gyorsan elsuttogott "es". (Ujjunk szánk elé.) Ne mondd tovább, hallgass, ne siess! A méla "em", megváltó türelem, gondolkodó, bölcs, míves értelem. Döcögő "ő"-zős nyilatkozat hálóként szövi a mondatokat. Hogy mit hallok? Szinte már alig tudom. Kétségbeesve recseg a mikrofon. Hiába is magyarázkodunk, óvatlan szókkal feltárjuk magunk. Hangos metakommunikáció a nyögő "e", a meglepődött "ó". És hogyha fáj, kezünket elkapunk, sebzett "ú"-val sajnáljuk magunk. Egybetűs szavak: a végzetünk. Velük bukunk vagy éledünk. Fontosabbak, mint egy "szép" regény életünknek zajló tengerén. Egy
