Egy ideje már csak csend vagy köztünk, szavaid késnek, tekinteted messze jár. Ott ülök melletted, mégis egyedül, mintha nem számítana, hogy várok rád. Nem kértem sokat, csak egy percet, egy kérdést: „hogy vagy, mondd, mi fáj?” De te már rég nem nézel vissza, én meg elfáradtam, hogy mindig várjak rád. Most elengedlek, mert így jobb lesz nekem, nem haragból, csak mert elfogyott a türelem. Ha már nem foglalkozol velem, minek maradjak itt? Külön utakon talán könnyebb lesz megint. Emlékszem még, amikor fontos voltam, amikor számított minden szavam. Most csak megszokás lettem az életedben, egy név a listán, egy régi mondatban. Nem lettél rossz, csak eltűntél csendben, és én nem akarok árnyék lenni már. Ha magamat választom végre, az nem bűn, csak egy új határ. Most elengedlek, mert így jobb lesz nekem, nem sírok többé egy fél figyelmen. Ha már nem foglalkozol velem, minek maradjak itt? Külön utakon talán szabadabb lesz megint. Talán majd egyszer visszanézel, és látod, mit veszítettél el. De én addigra már továbblépek, ahol a csend nem fáj ennyire fel. Most elengedlek, nem maradt kérdés, csak egy döntés, amit meg kell lépni. Külön jobb lesz — ezt érzem végre, és nem félek nélküled élni.
