Mesterségem, te gyönyörű? Mesterségem, te ronda! Makacs, értelmiségi rüh, amit vakarok naponta. Zöld elmével még hittem abban, hogy a költészet az élet, de most, e betonsivatagban költészet az, ahogy élek – addig, ameddig; úgy, ahogy. Ahol a semmi ásít, a varázsszók szene kifogy, már csak a düh parázslik, s dacból merevít ki a kép egy máris-múlt, csupa-lomb világot: hosszan behúnyva fél szemét a célkereszten lát, aki lát ott. Mesterségem, te gyönyörű, te gyönyörű IS persze, valami örökéletű fölvillámlik egy percre, a tér, a minden-ami-van, a több, mint erkölcs és forma. S a meglőtt vad fújtatva rohan, mielőtt lerogy a porba.
