Egy kis bolygón élek, hol három vulkán ég, Egy rózsa tanított meg, mi az, hogy elég. Rajzolnál egy bárányt? – kérdeztem csendesen, A felnőttek számolnak, nem látnak semmit sem. A sivatag mélyén találkozunk, Egy pilóta, ki még hinni tud. Jól csak a szívével lát az ember, A lényeg mindig láthatatlan. Ha megszelídítesz, felelős leszel, Egy csillag is sírhat érted halkan. A király parancsol, de nincs kinek szóljon, A hiú csak tapsot kér minden bolygón. A lámpagyújtó még emlékszik a rendre, Míg mások elvesznek az időben rendre. A róka vár rám alkonyatkor, Titkot súg a búzamezőről. Jól csak a szívével lát az ember, A lényeg mindig láthatatlan. Egy nevetés lesz a csillagfény, Ha hiányzom majd, rám találsz talán. A felnőttek elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni, Egy csillagot barátnak, az eget kérdésnek hinni. De ha éjjel felnézel, hallod majd a hangom: Nevetek a fényben, ott vagyok a csillagokon. Jól csak a szívével lát az ember, Ne félj, ha fáj az elengedés. A búzamező aranylik érted, Mert a szeretet nyomot hagy, nem kérdés. Ha eltűnök egyszer, ne búsulj nagyon, Egy csillag leszek fenn, és nevetni fogok nagyon.
