Az esték csendje ez már, hajnalban is. Ez az óra, ez a pillanat – mely más pillanatokra emlékeztet –, ez a nap – mej ilyen pillanatokból áll – ezekkel az érzésekkel, ezzel a gondolattal, ami nem gondolat, csak az idő figyelése, csak egy név: mindez mikor történik velem? Mikor van ez a most, hol van ez az itt? Életünk van, nincs emlékezetünk. Életünk van, nincs emlékezetünk. Semmire nem emlékezünk. Amikor emlékezünk, akkor is élünk, nem emlékezünk az emlékeinkre, csak élünk, nincs máskor és nincs máshol. Ez az emléktelenség a sors, amely a legutolsó mozdulatunkig: csak a jelenben határozható meg, és csak a jelennel nevezhető. Életünk van, nincs emlékezetünk. Életünk van, nincs emlékezetünk. De a sorsnak nekifeszülő tévedés végképp alanytalan és személytelen csendjében még egyszer megszólalnak az elmúltak, és elhívó hangjukon megneveznek újra mindent, visszaadják a régi szavakat – nem az emlékezetnek, hanem a már megfejthetetlen jelentésekkel: a jelennek. Életünk van, nincs emlékezetünk. Életünk van, nincs emlékezetünk.
