Paplanszájú test, mibe minden belefér; Kitölti a nedves élet, Akkor is, Ha ránc rágja már a kezét. Ifjúként bőre mindent elbírt, Vonzott És csodált. Lelke csodája volt az, Ha nem minden nap mással hált. Falta a napi betevőt, Ivott, ki ne száradjék. Hűvös volt, nyers és mindig kimért. Néha szidta a szépet, a jót is, Ha valamit akart, elvette ő; Nem kért, nem lett sosem tétova... Feledte, nem tudta, Az ő Istene Mégis kicsoda! [...] Ideje múlásával... Emlékei megcsúnyultak, Bőrét tehernek látta, Levedleni akarta, hogy... ... Szerelmeit magáról lemossa, Majd ráncai - megértette - megvédik őt. Nem fűti már se baljós kéj, Se ágy... Se izzasztó téveszme, Övé lett a szépkor letűnt szerelme. Élete már se jobb, se rosszabb, Otthona, Bőre melege ülteti őt foteljében - Melegíti hamvas haja, és szeme is... Békés már, Éli kicsiny életét, jól, Szépszerinyen. [Bridge] ... Majd hazatér egyszer, Keze is távol lesz már... Lelke melege pihenteti, Sokat sírt szeme tükre És maga az Isten védelmezi.
