Kvazárok nyögését hallgatjuk apró planétánkon, fekete lyukak mosolyognak folytonos vacsorákon, miközben csonttá szárítják az időt, előre küldve az üzenetet a hírvivőt. A lyukak mosolyognak, a kvazárok nyögnek tova, a jelentéktelen ember csak ennyire csoda. Galaxisok tekerednek össze, izzó erek végtelen testben, mégis apró istenek, hogy tudtok hinni a mennyben? Kegyetlen hideg, végtelen fekete selyem csend, csak egy büdös földgolyóra életet cseppent. A lyukak mosolyognak, a kvazárok nyögnek tova, a jelentéktelen ember csak ennyire csoda. Csak idegpulzusok, szánalmas, törékeny testben, csak a bordakosárban egy szerv, vörössel fessen. Csillagtemetők pedig tátott szájjal ásítanak, hogy folyton mind nagyobbra tereket tágítsanak. A lyukak mosolyognak, a kvazárok nyögnek tova, a jelentéktelen ember csak ennyire csoda. Várossebeket építünk, mint lázas baktériumtelepek, játsszuk a mindenhatót, a felelőtlen fenegyereket, miközben üvegből és acélból kinőtt daganatok épülnek, és a folyó olajos könnyével etetjük a gépünket. Kedves apró istenek, reszketve ülünk a porban, a mindenhez képest ennyire vagyunk középpontban. A lyukak mosolyognak, a kvazárok nyögnek tova, a jelentéktelen ember csak ennyire csoda.
