Egy folyó partján eszméltem, de nem volt semmi emlékem. A vágy hajtott a túlpartra, a sok víz ítélt kudarcra. Feltűnt egy furcsa nagy ladik, rajta amorf testek, amik alig voltak kivehetők, talán hevült kincskeresők. Partra is futott mellettem, az ősi hangtól megrezdültem. „Átviszlek, ha szépen kéred, csak a nyelved alá nézek.” „Mégse viszlek, bolygó lélek, itt kell hagynom, attól félek. Sétálgathatsz, itt lesz időd, amíg el nem fogy az erőd.” „Vagy az utolsó reményed, ha kegykockával eléred, hogy dobás után kacagjak, veled vissza is haladjak.” Kezemben kocka hatlapú, és csontropogás dallamú, pörögve koppan, leesve — az élén marad, lebegve. A hajós szeme felizzik: „Szerencséd sokan irigylik. Nem túl gyakran fordul elő, hogy testedbe jut majd erő.” [démoni hang] „Visszahozlak majd, ha kéred, megfizetted érte béred. A döntésed most végleges, nagyon is fontos, lényeges.” „Ne hozz vissza — azt kívánom, ami ide köt, most elvágom. Induljunk már, vár a túlpart, fölös beszéd szinte feltart.” Lassan siklunk a folyóba, kilenc kanyarban sodródva. Az áhított cél előttem, kiszálláskor elköszöntem. „A neved, ha elárulod, egész napom beragyogod. Hálám majd kitart egészen — szemedbe nézek merészen.” Kárörvendő a gúnykacaj — csak ne érjen most idegbaj. Mert visszautad lemondtad, a reményed is elbuktad. [démoni hang] Charon ladikján utaztál, egyirányú — itt ragadtál. Amit akartál, most eljő, halálod most lesz a végső.
