Azt sem tudom, hogy a következő másodpercben hová érek. A kócos sors miképp veti elém magát és a képek, mely falnak, mely sarkát díszítik tova. Nem tudom, mikor megyek a hídra fel, és a folyó-kék tinta hol ömlik rá kéziratra, életemre, és tünteti el sorsom, magam - a végtelenbe. Kezem óvatosan emelem, hogy erem kibírja a vér lüktetését, és pulzáljon bennem sok-sok küzdelmes nappalt és csendes éjt. Adjon a sors esélyt - - megérteni benne magam, és visszajussak ím a partra fáradtan, elnyűtten, akarva, nem akarva. Bakancslistát írok, kívánság- cédulákat lobogtatok a térben. De hiába könyörögtem, hiába kértem. Nem tervezhető semmi. A szerencse kereke felé fél szemmel odasandítva, múlt vaspilléreiről jövőbe bandzsítva, szeretnék hinni valamiben. Magamban, létezésben, világban, Istenben. De csak kószáló, alakváltó felhőket látok, és életem nyomát, melyen remény és kétség ül, és néhány látomás.
