Ezerötszáz - vészterhes - tizennégyben Dózsa György hadai pusztítottak éppen. Körbevettek sok-sok várost és falut, hamar felkeltették azt, aki még aludt. Ha valamely család nem adott katonát, ott az asszonynépség biz` nagyon rosszul járt. Így hát elég hamar nagyra nőtt a sereg, sok kúria, kastély népét gyilkolni meg. Velük pusztítás járt, a civilek vére lett a Dózsa-hadnak elátkozott bére. Imádkoztak bizony sűrűn a nagyurak, ne találják őket meg a feldúlt hadak. Az állati sorban élő parasztságnak nyomorgó tömege most bizony fellázadt. A királynak nem volt erős hadserege, mi a paraszthaddal küzdelmét felvegye. Szapolyai János, az erdélyi nagyúr szerzett hadsereget, és nekik ment vadul. Végül Szapolyai megnyerte a csatát, erővel leverte felkelőknek hadát. Kegyetlen és véres bosszú következett. Példát statuálni jött az "úri" sereg. Dózsa hadvezérnek számos szobra áll ma: de nem szeretnék lenni én az unokája.
