Vérrel számoltam a napokat, az igazságtalansággal, amely körbezárt. Voltam fal és voltam nyíl, voltam éjszaka és voltam tűz. Névtelen utakon jártam, némasághoz kötözve. Átokként cipeltem a világot, de megtanultam újra felállni, valahányszor elestem. És most nézd a kezeimet: már nem szorítanak semmit. Ami elégni akart, elégett, ami élni akart, él. Akik látták, hogy megtörök, azt hitték, véget ért a fény. Pedig testem minden repedése egy új utat nyitott bennem. Magam mögött hagytam a félelem hangjait, az arcokat, amelyek valaha én voltam. És mindaz, ami össze akart törni, lépcsőfokká vált, hogy magasabbra jussak. És most nézd a kezeimet: már nem szorítanak semmit. Ami elégni akart, elégett, ami élni akart, él. Egyedül tértem vissza oda, ahol fájt, harag nélkül, büszkeség nélkül. Mert a szerelem, amikor meghal, vagy hamuvá lesz, vagy imádsággá. És most nézd a szemeimet: már nem félnek a sötéttől. Mert aki végigjárta a hamu útját, megtanul újra tüzet szülni. És most nézd a kezeimet: már nem szorítanak semmit. Ami elégni akart, elégett, ami élni akart, él. Nincs már hadseregem, amellyel harcoljak, fegyvereimet mind elajándékoztam. Megbocsátottam az időnek, ami elvett tőlem, és megbocsátottam a saját fájdalmamnak is. Amit szerettem, nem veszett el, csupán alakot és nevet változtatott. Valahol itt érnek véget a szavak. Itt, ahol a lélegzet fénnyé válik, itt, ahol már nincs több „miért”. És nézd... A vég örökkévalósággá lett.
