S míg tengernyi csillag felettem ragyog, oldalamon hű társak, kicsik és nagyok, magányos vagyok mégis a lelkemben, kopár ott legbelül, fakó, festetlen. Sodródom az árral, mint farönk a vízben, s míg az élet köröttem ezernyi díszben, járom a várost, rovom az utam, bámulok némán, fáradt az agyam. Szürke világom vállamra vetve, köveket rugdosva, széltől vezetve, elköszön a nyaram, távozni készül, rám testálja múltam hagyaték részül. Rám hagy az őszbe egy belépőjegyet, az elmúláshoz egy maroknyi kegyet, a télbe az út, mint dombon a lejtő, ne legyen olyan kétségbe ejtő. S míg tengernyi csillag ragyog felettem, terheim lassan vállamról letettem. Kényszerből magam állítom félre, készülök némán a dermesztő télre.
