[Intro] [set hungarian langue] [Bild up Hungarian Metal pop Folk Uplifting Rock element Ballad song description for Female ultra deep tone A - minor hard emotional voice] [Electric guitar melodic genre and play] [Insrumental Heavy Metal element and play] Csikorog a tető alatt az éj, s én hallom, minek súlya ez a vállamon, s ki ad rá fogantyú mond? Esténként számolom a lépéseket, mint titkos adósságot, s a hold se súlytalan itt — mindent megtart a csönd, a rút. Megvannak a szokások, kék pohár, reggeli, kabát, ragaszkodik ez a nap, mint kövekhez a hajnal. De van, mikor a szívem felreped, s a széle vérzik, hiába vastagszik át, mert a kereszt, mit viselek, nem oszlik meg ha rám talál. Csoda, hogy néha nem szeretem? túl nehéz a keresztem, de ha egyszer leteszem, senki sem viszi helyettem. Félek, hogy ha lehull a vállamról a súly, - a föld felhördül, s a világ visszazuhan — mert nincs más, ki értem lenne. Jobbom ökölbe szorul, ballal integetek halkan, De ha felemelem a kezem, meneküljetek, idegenek — mert a hangom most vad, a haragom öl. Csoda, hogy néha nem szeretem? jobbom ökölbe, ballal integetek, de ha egyszer felemelem, meneküljetek idegenek. Megfordul a sarkon a tekintet, lent marad egy árnyék, én meg maradok, mint nyitott seb, mely nem kér senkit, aki ápolná. Éjfélkor dolgozom össze-vissza versben, vacogó rímekben, minden szó mint téves lépés a jégen, mégis visz valamerre. Veszekedek a metaforával, kiáltok a ritmusnak hangban, és néha azon kapom magam, hogy a semmi hangtalan. Csoda, hogy néha nem szeretem? össze-vissza verselek, de ha egyszer leteszem, senki sem ír majd helyettem. A papír fehér, mint a szem, mi ítél, és vakká tesz bennünket, és a tollam egyedül marad, mint a tenger a só peremén. Minden vers egy kísérlet, öklöm a ritmus, ballag a sor, keresem a pontos szót, ami oldja a gombócot a torokban. De a kifejezések olyanok, mint törött ablakok, szilánkok: ha rálépsz, fáj — mégis belemész, mert nincs már más... Félelem ül az ajtófélfán, kintről fúj a világ... néha elnézem magam, hogy idegenként lépek be a lakásba... Mégis, ha felnézek, látom: a hold rám hajol, csendes, fehér, és az ismerős sarkokon a múlt mindig lépésre kész, Csoda, hogy néha nem szeretem? — ismétlem, mind egyre hangosabban, mert ha nem mondom ki, úgy érzem, kihullok a menetből, darabban. De kimondva sem könnyebb: a mondat visszazuhan a csöndbe, mint kő, s a dobbanásom marad csak, a tenyerem alatt, ami még él, ami még jó. Tudom: vállamra hánytam sok mesét, néha akár több világot, mások lábnyomát őrzöm, míg a sajátom lassan elhalványul. Ha el akarok menni, szólni sem merek, mert tudom, így maradtok: én vagyok a híd, és ti az áradat — nem kértem, és mégis tartozom. Végül lefekszem a porba, hátra nézek: nem bírom tovább a terhet, de a lábam nyomán nő a gyep, és a kereszt alatt a föld is él. Csoda, hogy néha nem szeretem? — talán igen, talán nem, de a végén, ha leteszem egyszer, senki sem viszi helyettem — mégis szól, s remél.
0/500