Azt hittem, vége van. A viharok elmentek. A falak elég magasak voltak. Senki sem érhetett el oda. Sem az élet. Sem a fájdalom. Sem az Isten. Békének hívtam. De csak távolság volt. Csendből építettem szigetet Kőről kőre Évről évre Messze a zajtól Messze a tűztől Messze a sebtől Minden megválaszolatlan imát Elástam a homok alá És amikor az óceán szólított nevemen Úgy tettem, mintha nem hallanám. Akkor valami eltört Nem a világ Nem az ég Hanem én. Repedés jelent meg a várban belül És azon a seben át Fény hatolt be. Egyetlen lehetetlen pillanatra Érintettem a Végtelent Egy emléket, régebbit minden emléknél Szótlan hangot Egy otthont, amit elfelejtettem És hirtelen Visszatértek a színek És hirtelen Az alvó szívem lélegezni kezdett. Most minden fáj A csend A távolság Az üres szobák bennem Az elmém sikoltozik Menj vissza Építsd újra a falakat Térj vissza a szigetre Felejtsd el, amit láttál Felejtsd el, amit éreztél Felejtsd el! De a lelkem emlékszik A lelkem emlékszik A lelkem emlékszik A falakon túli fényre A szigeten túli tengerre Az elfelejtett névre Az álarc alatti arcra Menj vissza! Építsd a falakat! Felejts! Felejts! FELEJTS! Nem tudom... Nem tudom... Nem tudom... Most a romok között ülök Nézem, ahogy az árnyak mozognak A törött köveken át Semmi sem maradt Abból, aki valaha voltam A sziget összetört Az álom összetört A börtön összetört És mégis A Végtelen hív. Részem akar futni Részem akar eltűnni Részem kívánja Bárcsak soha ne ébredtem volna fel Soha ne emlékeztem volna Soha ne érintettem volna az örökkévalót Könnyebb lett volna Sokkal könnyebb Szabadíts meg Szabadíts meg a félelemtől Szabadíts meg a különválástól Szabadíts meg önmagam börtönétől Vedd el ami hamis Hagyd csak ami valós Szabadíts meg Szabadíts meg Szabadíts meg ...és engedd, hogy hazajöjjek.
