Nézem a tükröm és néz vissza rám, bágyadt szemekkel anyám és apám. Szememből sugárzik tekintetük vissza, élteti lelkem e halovány szikra. Meghitt órák, együtt megélt percek, tollam a papíron szomorúan serceg. Távolinak tűnő, sok kedves pillanat, felidézte őket egy álmatlan pirkadat. Láttam, ahogy anyámmal sírva nevettünk, amíg petróleumlámpa pislákolt felettünk. Viharban rendszerint a magyarlakta tájon, elvették az áramot, hogy még jobban fájjon. De nekem nem ezért fájt akkor a fejem, nem a lámpa fényétől volt könnyes a szemem, vonalas füzetbe, kínlódva rajzoltam, a betűk írásával küszködve bajlódtam. Vezette kezem szegény anyám keze, megadjon mindent, mindig azon járt az esze, mindent jólétet mit tőle elvett az élet, tanított, nevelt, még a széltől is féltett. Apám keze, emlékszem, a vastól volt érdes, dolgozott mindig, hogy a kalács legyen édes. Megértette velem a világot köröttem, még azt is, hogy miért kék az ég fölöttem. A szemem tükrében most e világot látom, gyermekeimnek én is valóvá váltom. Azt, amit tanultam, mind nekik adom, és addig nyújtom amíg bírja a karom.
