Ma kisétáltam anyámhoz. Ki, a girbe-gurba fához. Fák borultak rám komoran. Folytattam utam komolyan. Keresztek, fejfák bámultak rám. Koszorú pillantott felém talán. Ódon padok, szobrok és kövek kísértek engem, mint kísértetek. Szürkült már, gyertyák mutattak utat. Réveteg agyam a múltban kutat. Ismerem sok elhunyt életét, Reményik Sándor végrendeletét, mely egy sírkövön olvasható, s Jolánnak szól a búcsúzó szó. Látom a szomszédom s tanáraim. Szembe jönnek: múltam, emlékeim. Két és fél éves Bandika int. "Nagyon régóta vagyok már kint." Osztálytársamra rápillantok. Szép sírján írva gondolatok. Szülei reménye megragad: "Találkozunk, ahogy gondoltad." Olvasom a mondatot, de máris feltűnik amott anyám legjobb barátnője. Ki meghalt régen, még őelőtte. Ismeretlen, néhai emberek mellett lassan elmegyek. És itt a ravatalozó, hol az idő, a nagy malmozó elvette nagyszüleim s anyám... Ide is értem hallgatag. Ismert kép, ismert sír fogad. Nosztalgia száll meg s nyugalom. Elmerengek a vén padon: Kicsit meghaltam én is veletek, s kicsit bennem él emlék-énetek.
