F. I. Tyutcsev: Ne hidd, hogy a természet olyan

Ne hidd, hogy a természet olyan: nem másolat, nem lélektelen kép. Benne lélek és szabadság van, szeretet él, hangzó beszéd. Virágot látsz fán s levelet: talán kertész enyvezte oda? Magzat az anyaméhben nőhet – tán idegen erők játéka? Ők nem látnak, s nem hallanak, sötétben élnek e világban; élettelen számukra a Nap a tenger fodra matt és zajtalan... Lelkükbe nem szállt be Nap-sugár, nem virágzott bennük kikelet, mélyén az erdők sem beszéltek, az éj a csillagokban néma lett! Folyókat és erdőket felkavarva, földöntúli nyelveken, az éjben velük baráti szóval nem tárgyalt a zivatar sem... Nem vétek, de értsd meg, ha lehet, a lélek egy süket-néma szerv! Jaj, hogyha nem rázhatja fel még saját anya hangja sem!.. Az emberek érzékén lakat, életük üres álomvilág; Ahol az erdők hallgatnak, a csillagok fénye csak homály...