[1 versszak] Csak törékeny árnyat látnak, ha ránk tekintenek, Azt hiszik, sorsunk csak kényelem s halk felelet. Elkényeztetett nemzedék — suttogják bűnünket, Ki béklyóba zárva éli le tiszta életét. De a falak mögött, mit szemük fel nem ér, Lángol a tűz, mi a hús alatt vérrel összeér. [Refrén] Hazugság ez! Erőnk nagyobb, mint hinnék, Nem vagyunk árnyak, sem néma, bús emlék. Férfivá érünk, bölccsé tesz a hit, Lelkünkben béke, eszménk megsegít. Mi vagyunk a kegyelem, mely a szívben lakozik, Hol becsület s méltóság fénye lángozik. [II versszak] A fényt választottuk, a tudás tiszta útját, Hogy unokáink egy szebb világot lássanak át. Káoszon és ködön át építünk új utat, Annak, ki utánunk szent célokat kutat. Nem a zaj számít, mit a világba szórunk, Hanem a lépteink, mikkel a jövőbe vándorolunk. Acélos akarat, öntudat és ész, Múlté a pernye, a lárma már kevés. [Záró akkord] Fényes falak mögött, neonfények árján, Aratjuk, mit vetünk a napok sodró szárnyán. Elég a láncból! Csak az igaz szó marad, Népünk ereje, mi a lélekből fakad. Eljött az óránk — a sorsunk most szabad!
