Jelen és néhai emlékművek időszalagra felfeszülnek. Emlékművek mindenütt állnak, jelző kopjái múlt csatáknak. Egyik tetején keselyű szobra. Lenéz vészjóslón letűnt korokra. Görbült nyakkal és hajlott háttal, ködbe vesző tragédiákkal. Másik emlékmű-obeliszk alatt emberroncsok nyomják a falat. Szétszakadt angyal aranyló szárnya hullik le égből az éjszakába. Harctéri mocsokban, lövészárkok mélyén, Razglednicáknak kihunyó fényén meghalt a költő is, nincs élet számára, támadt a korszellem, végzetét kívánva. Bronzcipők fénylenek a Duna-parton. Nincsenek emberek, csak néhány karton. Emlékmű: tégla-szavakból, mondat-gerendákból, gondolatokból... Emlékmű nekünk, nekik, mindenkinek, a huszonegyedik század vérvörös éveinek.
