A múltam nagy része mára már romokban, itt-ott egy pár emlék, halovány nyomokban. Fakó foszlányfotó, ami még megmaradt, a többi a viharban szétmállott, elszakadt. Felejtve mindent mi megtörtént velem, elillanok a mából, itt már nincsen helyem. Mintha a jövő nem a múltra épülne, csak az éjszakából a holnapba szédülne. Borgőzös mámorból ébredek reggel, szívem vastag kérgén egy iszonyú heggel, fájdalmas emlékként múltak csatájából, ennyi dereng fel a tegnap homályából. Elmém már tudja, hogy vissza nem jön, lelkemnek testem nyomasztó börtön. Feszíti rácsát, szállna a széllel, keserves burkát szakítaná széjjel. Repülne vissza, hol nyugalma maradt, a lelked mélyén, a Te szíved alatt. Úgy lelnék újra a lelki békére, ahogy átölelne szerelmed mélysége.
