Egy fa ágán üldögélt a holló, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Szájában egy gyönyörű shajt fénylett. Kívánta a róka ezt a szépet. A vén róka éhes volt, nem evett, csak csirkefarhátat, kenyeret. Úgy gondolta, javít az esélyen, hogy egy kicsit jobban éldegéljen. Akinek így csillog a shajtja, biztos van repülője, jahtya. Gondolt a róka egy merészet: "Most megszerzem az egészet." "Drága holló, olyan szép a hangja, meghallgatnám, hogyha úgy akarja! Napokig, sőt évekig kitartással, "daloltunk" mi már sokszor egymással... Énekeljünk valami nemzetit, szépet, "zavarjuk hát le az egészet!" /Együtt éneklik nagyon hamisan a dalt, de mégis a holló szájába` marad a shajt./ "Kedves holló, ezt hogy csinálta? Velem énekelt, de mindhiába, a shajt csak ottmaradt a szájába`." A csalódott róka eloldalgott, a holló mondta ki a tanulságot: "Ki hatalmi körökben játszik, az mindegy, hogy üvölt vagy dudorászik, messze elér annak a hangja, és mindig megmarad fényes shajtja akkor is, ha száját nagyra nyitja."
