Ott voltunk, nyolc nő, egy körben, Naplementét néztünk csendben. Iza szava, mint lágy folyó, Elvitt minket régi emlékek közé, valahová, ahol fáj, de gyógyulni jó. Volt, ki sírt, és volt, ki csak hallgatott, Volt, ki nevette a fájdalmat is. Hangtál zenélt, és a lélek válaszolt, Szívünkbe visszahulltak elveszett részeink. Egymás életét tartottuk kézben, Mint törékeny kelyhet, megremegve. Borzasztó sorsok – mégis szeretve, Meg nem született álmok – most elengedve. Láttam benned anyám arcát, Hallottam benned a saját hangom. Ahogy átöleltél, nem volt már határ, Csak női erő – ősi és halhatatlan. Egymás életét tartottuk kézben, Mint törékeny kelyhet, megremegve. Borzasztó sorsok – mégis szeretve, Leszakadt lelkeink – most hazatérve. „Megbocsátok” – súgtuk, „Elengedlek” – mondtuk, Nemcsak nekik – magunknak is. A múlt már nem lánc, csak emlék, És mi újra lélegzünk végre. Egymás életét tartottuk kézben, Nem maradt titok, nem maradt félelem. Iza vezetett, mi pedig egymásban Megláttuk a szentet, az igazat, az embert
