Anyám körülbelül tíz éves lehetett, mikor - valahogyan felügyelet nélkül maradva - néhány barátjával úgy döntöttek, hogy úsznak egyet a Dunában. Egymás közelében tempózva híd alá értek, ahol a pillér mögött anyám örvénybe került. Teste elkezdett lefelé süllyedni. Baljósan körözve került víz alá, egyre lejjebb és lejjebb. Végül érezte, hogy elérte az iszapos medret. Lábát, kezét ösztönösen szétvetette és várt. Aztán lassan, az örvények törvényei szerint emelkedni kezdett, és végre felszínre érve levegőhöz jutott. Később elmondta nekem, hogy egyáltalán nem félt. Higgadtan vette tudomásul a történéseket. Azonban, ha megijed és összegömbölyödik, valószínűleg az örvény nem dobta volna fel, és nem élte volna túl a "kalandot", amelyről otthon a gyermekek közül évekig senki sem beszélt.
