Azt mondtad, szeretsz...Konsztantyin Szimonov verse nyomán

Éjjel még azt mondtad szeretsz Kihallatszott, fogad mögül. Reggel pedig, hogy elviselsz, ajkad ezt hagyta örökül. Éjszakánként hittem nekik, s a fondorlatos, kezeknek - forrók, de itt kevés a hit szavadnak vakon - nem hiszek! Azt hittem, hogy őszinte vagy, s szeretni akarsz Engemet, de az éj Kétséget hagy, -a test, - mi uralja a lelket. Józanító reggeleken azt ismét erősnek látod Bárcsak mondanád hogy: „igen” Reménykedve, erre várok. Aztán háború, egy peron, ölelkezni sincsen helyem Kljazma vidéki vagon - melyben Breszt-ig szól jegyem... Aztán az est leszáll, ágy-meleget ne várj, - boldogságot, Nincs remény! Az éj kiált, csók-íz a zubbony-kabáton... Ne keverd a részegséget, a régi, éji szavakkal, Hirtelen mondtad: „szeretlek”. Szinte nyugodt ajkaiddal. S ilyennek még nem láttalak úgy búcsúztál, hogy - szeretlek. Éjszakai pályaudvar, s a bánattól hideg kezek.