Jobb is nekem, hogy vége már a nyárnak: A levelek, ha holtak is, de szállnak. Az ifjuságom, lám, hogy elsuhan! A nyár, a nyár, oly forró, ragyogó volt, Míg én a nyárban, mint az elfogyó hold, Csak múltam csendben és magánosan. Örök sötétség, mely már megvakít! Örökké játssza forradalmait. Örök sötétség, mely már megvakít! Örökké játssza forradalmait. Mert ránk pirít a nyár, az emberekre, Mindig meghal s mindig erős a kedve, Teremt örök varázsu dolgokat. Dolgát nyugodtan széttekintve végzi. Magát az ember mindig újnak érzi, Izgul a sárban s mégis ott marad. Örök sötétség, mely már megvakít! Örökké játssza forradalmait. Örök sötétség, mely már megvakít! Örökké játssza forradalmait. Elfáradt, íme, dőrén elomolva, A szolgaságba, sárba és nyomorba, Örök sötétség, mely már megvakít! Megszégyenít az ősz is, minden évszak: Mutatva mind az ember szégyenét csak, Örökké játssza forradalmait. Örök sötétség, mely már megvakít! Örökké játssza forradalmait. Örök sötétség, mely már megvakít! Örökké játssza forradalmait.
