Múltam napjait, mint patak a levelet, az élet sodrása magával ragadta. Egy kopott naplóban sok szürke fejezet, szívemhez tapadva parányi darabja. Hamuszín emlékek, fények a ködben, felvillannak néha pislogva, derengve. Ahogy jönnek iszkolnak is könnyen, mint szétfoszló füst, lelkem sebezve. Ami voltam, mindaz csak árnyék, de jelenem vasbeton alapja. Egy másik időből idetévedt játék, az életem ősze avarral takarja. A múltam már nem szól hozzám tisztán, törékeny moraját a távolból hallom. Mint a harmat a múlt hervadt szirmán, felsír a foszlánya elhaló hangon. S ha egyszer végleg elcsitul a zaj, a saját időmet árnyékként elhagyom. Megszólal talán egy fonnyadt kacaj, és megélem újra a kopott tegnapom.