
(Instrumental) (Intro) Nehéz azt cipelni mit négyen hordoztak, magadban viselni terhét a gondoknak. Acélos sodronyból fonódtak a szálak, mázsás súllyal nyomja lelkemet a bánat. (Verse 1) A fiatal évek, gondtalanok szépek, viaszból szárnyakkal jártuk be a kéket. Perzselt a nap, hulltunk a magasból, de hálót szőt alánk a barátság szavakból. Mi nekem teher volt átvette a másik, négyünknek ereje kemény, mint a gránit. Húztam a kötelet míg erőt gyűjtöttél, amikor lankadtam helyettem küzdöttél. (Instrumental) (Verse 2) Tiéd volt a gitár, én mondtam a rímet, négyen adtunk a dalnak közös címet. Nem hordott ilyet még az öreg föld a hátán, a négyes barátság kemény, mint a márvány. De a tömör kőbe, lyukat fúrt az élet, sínylődik a test, ha silány a lélek. Elültette magját az alattomos ármány, Tipródik most létünk a hiúság láncán. (Instrumental) (Verse 3) A dagadó vitorlából kifogták a szelet, ebben a darabban már nem jutott szerep. Mint a szélrózsa indultunk mi útnak, nem hagytunk jövőt a csodálatos múltnak. Nincs ki vállát tartsa, hogy átmásszak a falon, a jó szó, a biztatás hiányzik nagyon. A szöveg a fejemben hiába születik, amikor akkordok a dalban nem követik. (Instrumental) (Verse 4) Vágyakozva várom a reményteli napot, mikor ború többé nem rejti a Napot és bekopogtok hozzám, régi jóbarátok, míg élek szívemmel gondolok én rátok. (Instrumental) (Outro) Vágyakozva várom a reményteli napot, mikor ború többé nem rejti a Napot és bekopogtok hozzám, régi jóbarátok, míg élek szívemmel gondolok én rátok. [Instrumental (slow, shredding guitar solo)] (End)

