Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még õszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
 Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám 
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késõ,
most látom, milyen óriás Őő! 
…szürke haja lebben az égen,
kékítõt old az ég vizében.